Túrára fel!

A sorrenden kicsit változtatok, ma úgy keltem, hogy erről a témáról szeretnék írni egy kicsit.
Tavaly novemberben végre lehetőségem lett egy túrát végigvinni, ami a déli partokon haladt el majdnem Vík-ig, a sziget legdélebbi településéig.

Valószínűleg már szót ejtettem az egyik régebbi bejegyzésemben Béla barátomról, aki annak idején ellátogatott a szigetre a motorjával, hogy körbeutazza Izlandot. Akkor megállt a fővárosban, és megismerkedtünk. Ő akkor sikerrel járt, és mikor beszélgettünk megemlítette, hogy szeretne majd visszajönni, és mivel akkor többnyire az volt a cél, hogy körbe motorozzon, legközelebb a részletesebb látogatása lenne a cél.
Mivel természetesen tartottuk a kapcsolatot, egyszer megemlítette, hogy átugranak Angliából a párjával Franciskával és csatlakozhatnék hozzájuk ha van kedvem. Bérelnek egy kocsit és a déli partot bejárják.
Természetesen nem mondhattam nemet ilyen ajánlatra. Közben elteltek a hetek, és azért eléggé vártam, hiszen ez lesz az első nagy kalandom.
Mióta Izlandon voltam, két esetet kivéve nem voltam nagyon a városon kívül, ami többnyire a munkának volt betudható.

Nem igazán húzom az előtörténettel sokáig a posztot, mert hosszú lesz.

Magára a túrára november 23.-án került sor, igen korai indulással. Igyekeznünk is kellett, mert ekkoriban már 6-7 óra igazi világosság volt mindössze, és őszre való tekintettel az időjárás is egyre kiszámíthatatlanabb lett.
7:00-7:30 között volt megbeszélve a találka, kocsival jöttek a lakáshoz. Ekkor már készen voltam, bepattantam és már indultunk is.
Az idő nyirkos volt még reggel, a nap felkelőfélben volt, de ezt a felhős ég alján húzódó szinte piros csíkról tudtuk csak.Az úton szinte egy autó sem volt rajtunk kívül. Az egyik benzinkútnál bevárásoltunk ezt-azt még ami kellett, én vettem pár csokit, az energia miatt. Vizet hoztam, és 1-2 szendvicset. Az izlandi víznél nem találtam még jobb italt a szigeten, személy szerint nekem a kedvencem.

Az első állomásunk a repülőroncs lett volna, a Solheimasandur, de belebotlottunk egy "nem tervezett" látványosságunkba, ami épp átvezetett az oda tartó úton. Ekkor már közel 2 órája voltunk úton, áthaladva szebbnél szebb településeken, mint például Selfoss, vagy akár Hella.
A nem tervezett állomásunk az Eyjafjallajökull Információs Pont volt, ami a vulkán lábánál fekszik. Ez a vulkán 2010 április 14.-én tört ki, akkor nagy bajokat okozva fél Európában. A kitörés egy jégsapka alatt történt, megolvasztotta azt, és a környező rengeteg mennyiségű havat, ezzel áradásokat okozott dél-izlandon. A megolvadt jég és hó miatt hatalmas gőzfelhőt eredményezett, mely keveredett a belőle kiáramló porral és hamuval, ami 5-10 km-es magasságba emelkedett a levegőbe, melyet a szél egészen Skóciáig szállított. A hamu és por miatt Európa nagy részének légitársaságai szüneteltették a járatokat, amivel ez a hamu üvegszemcséket tartalmazott, ami könnyen kárt tehetett volna a gép hajtóművében. A mezőgazdaság is nagy károkat szenvedett, mivel ez a fekete hamu és por vastagon belepett mindent a környéken, ezzel ellehetetlenítve a föld termőképességét a benne található mérgező anyagoknak köszönhetően. Közel 800 embert kellett kitelepíteni a környékről. A területen rengeteg hatalmas szikla található a kitörés eredményeként szétszóródva.

Első igazi megállónk a Solheimasandur volt, az itt található lezuhant amerikai repülőgéproncsot vettük szemügyre. A gép 1973 november 21-én zuhant le, eddig ismeretlen hiba miatt. A teória az, hogy a gép a Höfn közelében lévő amerikai radar bázisra szállított felszerelést, majd a Keflavíkba visszavezető útján viharba keveredett, és az egyébként is ködös időben kifogyott az üzemanyag. A kezdeti pont, ha el akarunk jutni a roncshoz egy parkoló, ami magától a roncstól 3 km-re északra fekszik. Ez nem kis táv. Két opció van a roncs megközelítésére, az egyik gyalogtúra, a másik a busszal történő. Mi a gyalogutat választottuk. Az odavezető út 50 perc-1 óra körül volt. Ez nem kis táv, de szerencsénkre az idő kedvezett, körülbelül 5-10°C -os tiszta idő volt, és szélmentes, ami nagyon fontos. Mikor odaértünk, maroknyi turista fényképezte a roncsot, ami az időjárásnak és illetéktelen kezeknek köszönhetően igen megviselt állapotban van. Körülbelül 10-15 percet tölthettünk itt, mire visszaindultunk, ismét 50 perc-1 órányi gyaloglásra az autóhoz. Tehát aki ide ki szeretne jönni, mindenképp kösse fel amije van, mert ezért a roncsért vagy 2 órát gyalogol, vagy fizet 1,000 koronát és buszozik. Az előbbi opció már csak azért is megéri, mert a hatalmas részen elterülő fekete területet egy nagy hegyvonulat veszi körül északról. Tehát a visszafelé úton ez a látvány pazar. Mindenképp megéri.

A második állomásunk a Skógafoss vízesés volt. Na ez már valami! Messziről lehetett látni a belőle áramló vízgőzt. A vízesés maga 60 méter magas, és 25 méter széles! Hatalmas zuhatag, ami olyan hangos volt, hogy a saját hangomat is alig hallottam. Rengeteg képet készítettem, és mivel a zuhany-zónában álltam teljesen vizes lettem a párától, de ez érdekelt a legkevésbé. Soha nem láttam még ilyen vízesést előtte, egy jó 5-10 percig csak néztem és képeket, felvételeket készítettem róla. A körülötte lévő szirtek madarak fészkelőhelyei, rengeteg volt belőlük. Aztán megláttuk, hogy a vízesés felé vezet egy lépcső, ami igen meredek volt. Közel 300 lépcsőfokból áll. Ezt megmászni az előzőleg 2 óra gyaloglás után elég kemény teljesítménynek érződött. Körülbelül a felénél nagyon elfáradtam, meg kellett állnom. Voltak akik visszafordultak, főleg idősebbek. Aztán összekaptam magam, és elkezdtem szedni a lépcsőket addig míg fent nem voltam. Ez azt eredményezte, hogy szó szerint lihegtem fent, de már ott voltam legalább. Csodálatos látvány volt fentről és amit lentről nem látni, hogy a Skógafoss-t rövid gyaloglás után, egy másik nagyobb vízesés táplálja, ami elég széles, viszont csak pár méter magas. Fantasztikus látványt nyújt fentről a táj, főként, hogy a Skógafosst is hegyek veszik körül nyugatról. Szánjuk rá az időt és másszuk meg a lépcsőket a tökéletes látványért! Szuper hely.

A harmadik, számomra kedvenc hely a túrán a Seljavallalaug publikus fürdő a hegyek között. A fürdő 1926-ban épült, ezzel a legrégebbi publikus fürdő Izlandon. Természetes termálforrás táplálja, mely 34-35°C-os vizet biztosít neki. Maga a fürdő festői helyen van, tényleg ez volt a kedvencem. A bevezető út először beton, majd átvág földútba. Mikor mi haladtunk itt hatalmas volt a sár és elég mély is, szóval ezt nem árt észben tartani azoknak akik oda mennek. Egy alkalmas helyen leparkoltunk és onnan folytattuk tovább az utat gyalog. A bevezető tele volt patakokkal és csobogókkal, szóval mindenképp vízálló cipőt viseljünk. Lélegzetelállító hely, szó szerint körbevéve hegyekkel. Ezeknek a hegyeknek a magassága olyan magas mint a mi Mátránk, 1000 méternél magasabbak. A képek alig adják vissza ezt, de mikor az életben ott vagyunk az teljesen más. Befelé haladva körülbelül 15 percet vett igénybe mire odaértünk magához a kis medencéhez. Volt egy maroknyi ember, ezért képet magáról a fürdőről nem készítettem, csak az azt körülvevő tájról. Hihetetlen mennyi patak és csobogó volt itt. Ezek vizeit nyugodtan ihatjuk, amit meg is kóstoltam rögvest. Itt töltöttük a legtöbb időt, jó fél órát. Mindenképp szánjunk rá időt, ha erre járunk!

Negyedik megállónk a csodás Seljalandsfoss vízezés volt. Ezt a vízesést használják sok Izlandról készült vízeséses fotón, képeslapon. A vízesés szintén 60 méter magas, de jóval keskenyebb, mint társa a Skógafoss. Viszont be lehet menni mögé! Mikor ide értünk, már igencsak sötétedett, szóval róla sajnos nem készült sok jó képem. Rengeteg ember volt itt is, és ismét vizes lettem, de nem bántam. Talán itt volt a leghidegebb, mikor bementem a vízesés mögé. A szirteken itt is tele volt minden madárral, csodálatos látványt nyújtva. A vízesés ugyanazon a hegyvonulaton található, amin egyébként a fentebb említett vulkán és a Skógafoss is található. Csodálatos hely szintén, de törekedjünk arra, hogy nappali fényben látogassuk meg a szebb látvány miatt.


Ötödik, egyben utolsó megállónk a gejzírek voltak, a Golden Circle része. Erről sajnos képet nem tudok mutatni, ugyanis ekkor már korom sötét volt, nagyjából este 10 körül járhattunk. Pár fényképész volt található itt, mivel véletlen egybeesés, hogy aznap este még a természet megajándékozott bennünket egy gyönyörű sarki fénnyel is. Tehát a fényképészeknek tökéletes volt a feltörő gejzír mögötti fényekkel megspékelt fotókat készíteni. Magából a gejzír feltöréseiből keveset láttunk szabad szemmel, de azért némileg lehetett látni. Mindenképp vissza fogok térni ide világosban is!


Hazafelé vezető utunk a Þingvellir Nemzeti Parkon keresztül vezetett, ami nappal szintén megért volna egy pár órát, de már fáradtak voltunk, szó szerint egész nap mentünk. Egyszer megálltunk egy 10 percre kinyújtózni kicsit. Béla párja útközben elaludt a hátsó ülésen, Béla és én szálltunk ki a kocsiból. A következő városnak távolban lehetett látni a tompa fényét, messze volt. Az égbolt felettünk teljesen csillagos, látni lehetett tisztán a sok pontot. Szóltam Bélának, hogy hallgassa milyen csend van. Semmi zaj sem volt, teljes csend volt körülöttünk. Se autó, se városi zaj, semmi. Ott voltunk a semmi közepén. Tökéletes lezárása volt a napnak.

Nagyjából 1 múlva értünk haza, hulla fáradtan. Megköszöntem nekik a lehetőséget. Még másnap elmentünk egy csodás kis helyre, amire majd egy külön posztot szánok.

Ez volt életem első nagy túrája Izlandon, és emlékezetes marad.
Mindenről csak egy képet töltöttem fel ide a blogra, a sok kép és videó a túráról a blog facebook oldalán található meg.


G